előszobákban lerúgott tornacipők, házibulik
a lehúzott redőny résein át néztük, hogy hajnalodik
bemindenezve táncoltunk a teraszon fél háromig,
és álltuk a félelem óránként ránk törő hullámait

a vécé hideg csempéjéhez szorítottam a homlokomat
és imádkoztam, hogy örökké tartson ez a pillanat
vagy ha nem is a pillanat, hát akkor legalább a délután
és maradjunk huszonkét évesek egy sarokház teraszán

de hiába vártuk, hogy történjen valami
mindegy, hogy mi, csak legyen már valami
szétszóródtunk szegedre, pécsre,
felszálltunk a hévre vagy egy londoni gépre
vagy otthon maradtunk, a legmesszebb mindenkitől

de évente kétszer még felhívjuk egymást és találkozunk
és próbálunk pont annyit meginni, amennyit régen tudtunk
aztán legkésőbb éjfélkor szédülve, köpködve elindulunk
a házakba, amikben örökre elmúlt a gyerekkorunk

és hiába várjuk, hogy történjen valami
mindegy, hogy mi, csak legyen már valami
visszamegyünk szegedre, pécsre,
felszállunk a hévre vagy egy londoni gépre
vagy otthon maradunk, a legmesszebb mindenkitől

előszobákban lerúgott tornacipők, házibulik,
a lehúzott redőny résein át nézük, hogy hajnalodik
bemindenezve táncoltunk a teraszon fél háromig,
mintha tízezer éve lett volna, és egyre csak távolodik