A fákat kivágták és az összes tavat lecsapolták, de azért jó lesz nekünk. A mezőny elhaladt, és mi messziről nézzük a hátukat, de azért jó lesz nekünk. A rémhírekről tudomást sem veszünk. Óóóó, konszolidáció! Óóóó, konszolidáció! Mi annak is tapsolunk, amitől meghalunk, igenis jó ez nekünk! Barátaink már nincsenek, de soha nem is akartuk, hogy legyenek, igenis jó ez nekünk! A történtekről tudomást sem veszünk. Óóóó, konszolidáció! Óóóó, konszolidáció! Óóóó, közeleg a konszolidáció! Óóóó, konszolidáció!

Ellenszélben, állandó zűrzavarban, sűrű ködben, haldokló városokban élünk együtt, hátunkon célkereszttel, egymás nézve, hogy vége lesz-e egyszer. Az ő nyelvükön álmodunk, gondolkodunk. Utcáikon ugyanúgy otthon vagyunk, mégis így van: senki sem gyűlöl jobban, mint a szomszéd vagy bárki a sarki boltban. Térkövekről feltűző napsütésben, ránk épített betonszörnyek tövében eltöprengünk: ha ez a büntetésünk, miért nem rémlik, mikor és mit követtünk el? Nem számítunk részükről kegyelemre, elfúj a szél nyugat felől keletre. Aki ölni akar, ölni fog, és büszke lesz rá, hogy bánthatott. Útvesztőben, szívünkben dallamokkal, árral szemben úszunk a csillagokkal szennyes folyók felkavart habjai közt. Próbálkozunk vagy végleg elsüllyedünk. Díszlépésben, erőltetett menetben visznek minket vissza az időben. Mintha nem pont ők tanítottak volna minket arra, amit most lerombolna mind. Nem számítunk részükről kegyelemre, elfúj a szél nyugat felől keletre. Aki ölni akar, ölni fog, és büszke lesz rá, hogy bánthatott. A szépségről álmodunk, ha lemegy a nap, de utunkba állnak a betonfalak.

Mindentől félsz, ami nem olyan, mint te, de hogy milyen vagy te, nem tudod azt se. És amitől félsz, azt bántani vágyod, dobozba zárod az egész világot. Amit nem értesz, az jobb, hogyha nincsen, aki nem ért meg, az menjen innen. Fekete autódban rálépsz a gázra; tied a korszak, tied a pálya. Nem akarok veled vitatkozni, de neked az is fáj, hogy létezem. Keresem, hogy mi a közös bennünk, mert valami kicsi azért kell, hogy legyen. Az álmaink, a vágyaink vagy bármi más, de végül nem találok semmit, és az életünk csak száll megoldás nélkül. Először ütsz és csak utána kérdezel - igaz, a válasz már nem is érdekel. Akkor vagy bátor, ha futnak előled, attól vagy erős, hogy félnek tőled. Fekete pólódon fehér betűkkel üzened: kettőnknek nincs itt elég hely. Fekete autódban nyomod a gázt, te vagy a király, te vagy az ász. Nem akarok veled vitatkozni, de neked az is fáj, hogy létezem. Keresem, hogy mi a közös bennünk, mert valami kicsi azért kell, hogy legyen. Az álmaink, a vágyaink vagy bármi más, de végül nem találok semmit, és az életünk csak száll megoldás nélkül. Nem értelek. Mi tesz boldoggá? Miket szeretsz? Szeretném tudni, hogy lesz az emberből szörnyeteg. Nem akarok veled vitatkozni, de neked az is fáj, hogy létezem. Keresem, hogy mi a közös bennünk, mert valami kicsi azért kell, hogy legyen. Az álmaink, a vágyaink vagy bármi más, de végül nem találok semmit, és csak száll megoldás nélkül... Az álmaink, a vágyaink vagy bármi más, de végül nem találok semmit, és az életünk csak száll megoldás nélkül.

Engem nem érdekel a kelet, én holnap is nyugaton kelek. Nekem magyarázhatod a harcod, amíg el nem torzul az arcod. Nekem ne mondd meg, kitől kell félnem, nekem te vagy az ellenségem, és ha úgy alakulna a helyzet, tudom, a rendrakást velem kezded. Nem baj, ha nem szeretsz, én is pont így vagyok veled. Neked jobb lenne nélkülem, nekem jobb lenne nélküled. Mi máshogy látjuk a múltat, másféle jövőbe várjuk magunkat, és a romantikus erőszak untat. Szépségre vágyunk, de jól eldugtad előlünk az álomvilágot. Hoztál helyette pár gyanús barátot, akik sáros csizmában jöttek, és összemászkálták a közérzetünket. Nem baj, ha nem szeretsz, mi is pont így vagyunk veled. Neked jobb lenne nélkülünk, nekünk jobb lenne nélküled. Látod, ezért nincs jókedvünk.

Mindenhol ott van, bárhova mész. A fiókba bújik a zoknik közé, rád nyit a vécén és kitereget, a reggeli kávéd ő issza meg. Ő azt szereti, hogyha hagyod magad. Ő megvívja neked a harcaidat, és elmondja, helyetted ki a hibás; persze sohasem ő, mindig valaki más. Az évek úgy telnek el, hogy semmiről sem rendelkezel. De ha akarod, szabad lehetsz, még nem késő, csak rakd ki a szörnyet a szekrényből, vagy döntsd le a házat, ha nem megy máshogy, és építs magadnak egy új világot megint, a régi romjain. Megkeseríti az álmaidat, és helyette te érzed rosszul magad. Szégyenbe hoz a világ előtt, mégis sokan vannak, akik szeretik őt, pedig mindent utál, ami fontos neked, és szíven szúrja a terveidet. A híre úgy kísér mindenhova, mint a cipődre ragadt izé szaga. Az évek úgy telnek el, hogy semmiről sem rendelkezel. De ha akarod, szabad lehetsz, még nem késő, csak rakd ki a szörnyet a szekrényből, vagy döntsd le a házat, ha nem megy máshogy, és építs magadnak egy új világot megint, a régi romjain.

Közben átnevezték már az utcátokat, úgyhogy tök sokáig nem is találtalak, aztán eszembe jutott, hogy cigit veszek, de a környékeden sehol nem lehetett, inkább felmentem hozzád, és beszélgettünk a filmekről, amiket láttunk, a könyvekről, amiket olvastunk és a zenéről, amit játszunk. Mi egy kulcsra zárt, sötét szobában is halljuk a világegyetem zizegését. Minket már nem lehet elrontani - túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk És hiába zárják be a kedvenc helyünket, mer' a kedvenc helyünk, az bennünk van. Egymásra mosolygunk az erkélyen állva, és nézzük a füstöt a távolban. Mi egy kulcsra zárt, sötét szobában is halljuk a világegyetem zizegését. Minket már nem lehet elrontani - túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk

Az ember folyton arra vár, hogy jöjjön, jöjjön végre már az oroszlán. A szíve vadul verni kezd, izzad és a hallása is élesebb. Az összes izma megfeszül, a pupillája kitágul - készen áll. De oroszlán helyett csak számlák jönnek, munkahelyi gondok és keserű könnyek, és szűnni nem akaró, lázas rohanás. Nem jön az ember szemére álom, egyre gyűlnek a látóhatáron a körbeporszívózott és ágy alá söpört problémák. Azt mondják, hogy jó nekünk, mert soha többé nem jön már az oroszlán, így nem kell félnünk semmitől, és tűnődhetünk értelmesebb dolgokon; például mondjuk a számláinkon, otthoni és munkahelyi gondjainkon, éjszaka üvöltő szomszédainkon, és hogy mikor ér véget ez a lázas rohanás. Nem jön az ember szemére álom, egyre gyűlnek a látóhatáron a körbeporszívózott és ágy alá söpört problémák. És elfelejtjük, amit tudtunk, és megtanuljuk, amit kell, és körbenézünk az utcán, de már senkit sem ismerünk fel, és autópályákon hajtunk a forgalommal szemben, de nem szól ránk soha senki, hogy ez egyáltalán nincs rendben, és ez kár. Nem jön az ember szemére álom, egyre gyűlnek a látóhatáron a körbeporszívózott és ágy alá söpört problémák. Az ember néha meg-megáll, és arra gondol, bárcsak végre jönne már az oroszlán.

A parton, ahová fürdeni jártunk, most hófehér jachtok állnak. A gyerekkori kedves tájak atomtemetővé válnak. Rád nézek, fogom a kezed, szeretlek, de hogy védjelek meg ettől? Sírni tudnék, de ordítok inkább: örökre elég volt ebből! Az első csók ízét őrző padok helyén szálloda épül, felparcellázott emlékeinkből semmi nem marad végül. Őszülő halántékú férfiak öltönyben állnak a vérző ég alatt és nevetve nézik, hogy megfulladunk a szennytől - örökre elég volt ebből. Eltemették a jövőt, amit képzeltünk magunknak, és könyvekből rakott máglyák múltbéli fényénél álmodnak újat. Gyűlöletbe és önkívületbe hajszolt tömegek tapsolnak egyre a felemelkedésnek hazudott pusztulásnak - örökre elég volt ebből. De a villamoson suttogva, gyárak falára fújva, eső áztatta őszi utcákon titokban mindenki tudja, hogy hiába szorítanak sarokba, vagy taposnak bele a forró betonba, az álmaink mellé nem állíthatnak rendőrt. Örökre elég volt ebből.

A házak elé kihívták a világ összes taxiját, a fákról lecsorgott a fény. A szomszédok már elmentek, a feljárón csak néhány régi játék és magazin maradt. Az álmos augusztusi délután utolsó sóhajtása langyos szellőként a hajunkba kapott, és könnyű csókot hintett még az utca végén álló házra, ahol évek óta senki sem lakott. Az egész család előjött, pizsamában, borzas hajjal álltunk a frissen nyírt gyepen. Repülők és varázslók, a gyerekkori álmaim jutottak eszembe hirtelen. A szemem sarkából még láttam, ahogy fehér villanásban oldja fel magát az oldhatatlan rend. Utána nem maradt, csak messzi fények diszkrét csillogása és a végtelen, megbízható csend.