“esküszöm, hogy nem fogok hányni” - mondtam a taxisnak az astorián, aztán persze, hogy széthánytam mindent, és pénzem se volt egyáltalán de ez nem csak az én hibám, nem lehet mindig mindent az én nyakamba varrni csak egy elrontott éjszaka vége és úgyse fogok rá emlékezni úgyhogy szétvertem az öklöm egy trafóház ajtaján és felszálltam a buszra, ami hazavitt hozzád egymillió-hétszázezer ember figyeli minden egyes lépésemet, mégis ez az egyetlen város, ahol viszonylag szabad lehetek, mert itt csakkor maradok egyedül, ha tényleg egyedül akarok lenni de próbálj meg olyan helyen élni, ahol csütörtök este nincs semmi akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint farmerdzsekiben járok és próbálok leszokni mindenről a falnak támaszkodva szívom az utolsó slukkot az utolsó cigimből, mielőtt elnyomnám a csikket, mint a kisebbrendűségit fiatal vagyok és fáradt, de legalább értem, hogy miért vagyok még itt akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint annyira utálom, amikor felteszem valamire az életem, aztán jön valaki és megcsinálja sokkal jobban, csak úgy mellékesen

így kezdem el, mindig így kezdem el nekem nem számít, engem nem érdekel alsógatyában állok a fürdőszobában, és várom tovább, amit mindig vártam, hogy ne kelljen felkelni nyolckor már, és a vidéki srác majd csodát csinál de ez nem jó így, mindjárt harminc vagyok, és még mindig csak számlák és táblázatok, rövid hétvégék, hosszú hétköznapok, ez az utolsó évem, hogy megint úgy érzem, hogy nem történt előrelépés, de jövőre minden más lesz így kezdjük el, mindig így kezdjük el nekünk nem számít, minket nem érdekel alsógatyában állunk a fürdőszobában, és várjuk tovább, amit általában, hogy szeressen mindenki egyformán, és mehessen berúgni munka után de ez nem jó így, mindig elfáradunk és a szombatra ráment a vasárnapunk idén hányszor kell újra eljátszanunk, hogy ez az utolsó évünk, amit megint úgy végzünk, hogy nem történt előrelépés de jövőre minden más lesz

felkelek, elmegyek boltba borostás vagyok és sápadt valaki utánam kiabál: “bazdmeg a kurva anyádat” de olyan szépek a fák tavasszal az andrássy úton és megpróbálok nem gondolni rá, hogy szűkebbek lettek az utcák ritkábbnak tűnik a levegő, és nem ezek lesznek a legszebb éveink a fejemben gyönyörű dallamok, amiket nem tudok elénekelni és mostanában egyre többször nem is jut eszembe semmi a nyár utca húsz előtt állva a taximra várok és megpróbálok nem gondolni rá, hogy szürkébbek lettek a házak, vasárnap lejár a bérletem és nem ezek lesznek a legszebb éveink de ha minden mindegy, akkor minden olyan szép a kondenzcsíkos ég csak az én kedvemért kék az arcomba húzom a sálam a hajnali ködben és röhögve nézem, ahogy lassan felkel a nap mert történhet tőlem bármi, én akkor is itt fogok állni, ha nem ezek lesznek a legszebb éveink

lemásztam rólad és feküdtünk még egy kicsit, csak úgy meztelenül rohadt meleg volt a kollégiumban és féltem, hogy előkerül valamelyik szemét lakótársad (bár alig ismertem őket) elmondhatatlanul utáltam magam, és elegem volt belőled a xanaxos kamaszkorodból és ahogy a hajad hátradobtad az egy darab történetedből, amit előtted már annyian elmondtak, mégis mindig visszamentem és hazudtam miattad otthon lehet, hogy szerelmes voltam beléd, vagy simán csak nem volt jobb dolgom aztán évekre eltűntél, külföldön tanultál, csináltál még egy szakot én meg háromszor költöztem, a végén pont oda, ahol a legjobb barátnőd lakott így mennek a dolgok mostanában lehetne jobb is, de ez van a múltkor köszönés nélkül elmentünk egymás mellett a boltban egyetleneim gondoltok-e rám sötét szobákban, szállodák teraszán, tengerpartokon vagy munka után egyetleneim gondoltok-e rám olyan rohadt könnyen tudunk mindenkit elfelejteni

úgy jutsz eszembe, mint az érzéstelenítésből előszúró fájdalom a fogorvosi székben, a véres nyál az államon, a gondolat, hogy égve hagytam a konyhában a villanyt, a vaku megmaradó fénye, ahogy a szemembe villant és én nem tudom, hogy hogy vagy képes ennyit elviselni, mikor általában én sem élvezek magammal élni persze néha te is visszaélsz a rossz idegzetemmel mégis évek óta minden reggel együtt ébredünk fel, és ha munka után elalszom a földalattin este, mindig rólad álmodom, és soha nem megyek túl messze sem, mert minden, ami rossz lehet veled sokkal rosszabb lenne nélküled aludtam mindenféle ágyban, ébredtem idegen szobákban, idegen konyhákban idegen bögrékből ittam langyos instant kávét, és lehet, hogy közben végig erre vártam és ha munka után elalszom a tévé előtt este, mindig rólad álmodom, csak soha ne maradj túl messze, mert olyan régen vagyok már veled, hogy nem tudom, mi lenne nélküled

csak az a fojtogató érzés nem ereszt, hogy már nem akarsz hazamenni azzal, akit szeretsz de senki mást nem tudnál szeretni vagy egyszerűen nincs hozzá kedved elfogynak lassan a helyek, ahonnan legalább egyvalaki ne lett volna veled és mindegyik haverod csaja volt már egy másik haverod csaja kinézel a villamos ablakán át a hegyeken, a házakon és a dunán ebben a magába zárkózó országban kinél alszol ma este? csak az a félbehagyott regény vagy lemez, egyetem, karrier, nem az és nem ez, amit soha nem fogsz befejezni, mert egyszerűen nincs hozzá kedved eszedbe jutnak a helyek, ahol az öcséddel mindennap hajnalig ültetek és egymásra úgy következett, hogy sör unikum sör unikum és kinézel az irodád ablakán és az ablakon túl ott a délután és a délutánon túl az életed kinél alszol ma este? csak az a fojtogató érzés nem ereszt

nem múlik el hajnalban egy régi számot hívunk fel az utcán állunk, iszonyú készen a homlokunkon friss sebhely és csak annyit kérünk, hogy "hallgass meg" de ő nem hallgat meg nem múlik el, a lábunk zsibbad, a szívünk meg túl gyorsan ver abba kéne hagyni végre az éjszakai most ment el nem is jó ez úristen, hány óra van? kit érdekel? minden háttérben táncoló lány, minden elhagyott, reménytelen, lépcsőházakban rágyújtó srác: gyerünk tovább! nem múlik el balra, ott a lámpák után van egy hely az ATM-nél meg kell állni ne túl sokat vegyünk fel néhány ezrest, ma már harmadszor amennyi kell minden háttérben táncoló lány, minden elhagyott, reménytelen, lépcsőházakban rágyújtó srác: gyerünk tovább! nem múlik el a mélypontjaink legmélyebbik pontja ez de tartsuk észben, hogy túlélhető és egyszer úgyis vége lesz és majd később mondjuk, hogy "emlékszel? régi szép idők."

előszobákban lerúgott tornacipők, házibulik a lehúzott redőny résein át néztük, hogy hajnalodik bemindenezve táncoltunk a teraszon fél háromig, és álltuk a félelem óránként ránk törő hullámait a vécé hideg csempéjéhez szorítottam a homlokomat és imádkoztam, hogy örökké tartson ez a pillanat vagy ha nem is a pillanat, hát akkor legalább a délután és maradjunk huszonkét évesek egy sarokház teraszán de hiába vártuk, hogy történjen valami mindegy, hogy mi, csak legyen már valami szétszóródtunk szegedre, pécsre, felszálltunk a hévre vagy egy londoni gépre vagy otthon maradtunk, a legmesszebb mindenkitől de évente kétszer még felhívjuk egymást és találkozunk és próbálunk pont annyit meginni, amennyit régen tudtunk aztán legkésőbb éjfélkor szédülve, köpködve elindulunk a házakba, amikben örökre elmúlt a gyerekkorunk és hiába várjuk, hogy történjen valami mindegy, hogy mi, csak legyen már valami visszamegyünk szegedre, pécsre, felszállunk a hévre vagy egy londoni gépre vagy otthon maradunk, a legmesszebb mindenkitől előszobákban lerúgott tornacipők, házibulik, a lehúzott redőny résein át nézük, hogy hajnalodik bemindenezve táncoltunk a teraszon fél háromig, mintha tízezer éve lett volna, és egyre csak távolodik

emlékszem, a burger king előtt vártalak, a bárányfelhős kiskörúti ég alatt egyik cigit szívtam a másik után, visszatükröződtem a buszok ablakán később meg utaztunk a négyeshatoson, neonfények mászkáltak az arcodon, az órámra néztem, hogy eltelik-e életem leghosszabb évtizede elvirágoztak a dél-alföldi fák, már csak nagyon ritkán gondolok rád ha alszol, ki kíván jó éjszakát? egy másik városban ki ölel át?